Egész parányi volt, amikor odakerült. Nem volt más, csak egy mag, amit odasodort a szél, vagy odapottyantott egy veréb, de szívós volt. Nem sodródott tovább. Nem akart mást, csak egy darab földet, egy kis nedvességgel, ahol gyökeret erjeszthet.
A környezete tudomást sem vett róla, úgy hevert ott, mint egy elfelejtett gondolat, de tudta mit akar, s egy esőcsepp hátán úszva bekerült a földbe. „Most már jó - gondolta, megszívta magát nedvességgel és érezte hogy mocorogni kezd benne valami. Kibújt a kicsiny gyököcske és befészkelte magát a talajba, és mint egy csecsemő, úgy szívta magába az életet. Lassanként a rügyecske is követte példáját, áttörte a földet és kibújt, hogy megkóstolja a napfény édes, zöld ízét.
Jól kiegészítették egymást, és létezni sem tudott volna egyikük a másik nélkül, nőttek, erősödtek, terjeszkedtek, mindketten a saját birodalmukban. Harcoltak a hideggel, a széllel, a perzselő nappal, a betegségekkel és az élősködőkkel, de győztek.
S egy napon a szár arra ébredt, hogy van egy rügye, mely nem levelet hordoz magában, hanem valami mást, valami pirosat. Ám, ehhez a piroshoz, ami szebb, több és élénkebb, mint eddigi színe szüksége volt minden energiájához, hogy ki tudja nevelni.
A bimbó napról napra duzzadt, egészen addig, míg szirmai széthasították oldalát és előbuggyantak bársonyosan piros szirmai. A virág teljesen kinyílt, pompázatos szépséggel hívogatott. Köréje sereglettek a pillangók, a méhek és csodálták a virágot. Hódoltak neki, mint alattvalók a királynőnek, és itták édes nektárját. Ezek az apró kis vendégek pedig megajándékozták a termékenységgel.
A termő lassan ráébredt, hogy napról napra hízik, s gyönyörű piros ruhája egyre tépettebbé válik. Porzói elfonnyadnak és csak ő marad ott egyedül a nagy hasával. Szirmai fokozatosan elsorvadtak, ő pedig többszöröse volt eddigi méreteinek. Mindez szorongással töltötte el, de tudta, hogy életeket hordoz magában, magokat, melyekből ezernyi olyan virág lehet, mint ő.
Egyedül érezte magát, s tudta, hogy a nedvesség lassan belőle is elszáll, egészen ki fog száradni, teljesen megdermed, és kővé keményednek szövetei. Meghal, de magjai egyre jobban beérnek.
S eljött a pillanat, amikor az utolsó csepp nedvesség is elillant belőle. „Talán most meghalok gondolta, s innentől kezdve nem emlékezett semmire.
Eltelt néhány hét, amikor a szél meglóbálta kiszáradt testét, felpattantak nyílásai és páncéllá keményedett szövetei közül kiszabadultak magjai, s tovaterjedtek.
S a következő évben száz és száz mag kezdte el küzdelmét a fennmaradásért és az életért. S az a mag, az a legelső mag nagyon büszke lett volna, mert körülötte mindent csodálatos piros virágok borítottak, tűzbe varázsolva a nyarat és a réteket.
A környezete tudomást sem vett róla, úgy hevert ott, mint egy elfelejtett gondolat, de tudta mit akar, s egy esőcsepp hátán úszva bekerült a földbe. „Most már jó - gondolta, megszívta magát nedvességgel és érezte hogy mocorogni kezd benne valami. Kibújt a kicsiny gyököcske és befészkelte magát a talajba, és mint egy csecsemő, úgy szívta magába az életet. Lassanként a rügyecske is követte példáját, áttörte a földet és kibújt, hogy megkóstolja a napfény édes, zöld ízét.
Jól kiegészítették egymást, és létezni sem tudott volna egyikük a másik nélkül, nőttek, erősödtek, terjeszkedtek, mindketten a saját birodalmukban. Harcoltak a hideggel, a széllel, a perzselő nappal, a betegségekkel és az élősködőkkel, de győztek.
S egy napon a szár arra ébredt, hogy van egy rügye, mely nem levelet hordoz magában, hanem valami mást, valami pirosat. Ám, ehhez a piroshoz, ami szebb, több és élénkebb, mint eddigi színe szüksége volt minden energiájához, hogy ki tudja nevelni.
A bimbó napról napra duzzadt, egészen addig, míg szirmai széthasították oldalát és előbuggyantak bársonyosan piros szirmai. A virág teljesen kinyílt, pompázatos szépséggel hívogatott. Köréje sereglettek a pillangók, a méhek és csodálták a virágot. Hódoltak neki, mint alattvalók a királynőnek, és itták édes nektárját. Ezek az apró kis vendégek pedig megajándékozták a termékenységgel.
A termő lassan ráébredt, hogy napról napra hízik, s gyönyörű piros ruhája egyre tépettebbé válik. Porzói elfonnyadnak és csak ő marad ott egyedül a nagy hasával. Szirmai fokozatosan elsorvadtak, ő pedig többszöröse volt eddigi méreteinek. Mindez szorongással töltötte el, de tudta, hogy életeket hordoz magában, magokat, melyekből ezernyi olyan virág lehet, mint ő.
Egyedül érezte magát, s tudta, hogy a nedvesség lassan belőle is elszáll, egészen ki fog száradni, teljesen megdermed, és kővé keményednek szövetei. Meghal, de magjai egyre jobban beérnek.
S eljött a pillanat, amikor az utolsó csepp nedvesség is elillant belőle. „Talán most meghalok gondolta, s innentől kezdve nem emlékezett semmire.
Eltelt néhány hét, amikor a szél meglóbálta kiszáradt testét, felpattantak nyílásai és páncéllá keményedett szövetei közül kiszabadultak magjai, s tovaterjedtek.
S a következő évben száz és száz mag kezdte el küzdelmét a fennmaradásért és az életért. S az a mag, az a legelső mag nagyon büszke lett volna, mert körülötte mindent csodálatos piros virágok borítottak, tűzbe varázsolva a nyarat és a réteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése