Egy molnár és felesége elültettek a patak partján egy pici magocskát. Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, először pillantotta meg a napot. Érezte levélkéjén a nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fácskánk? Szólt a molnár a feleségéhez.
- Igen, kedvesem, ahogy mondod, szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a nap felé. Érezte a szelet és az esőt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a molnár és a felesége előjöttek, hogy megnézzék, megcsodálják és szépnek nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette őt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet, az esőt, a földet és a napot. Azt, hogy szeretik, és ő is szeretni akart másokat.
Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nőni, mert onnan jobban sütött a nap a leveleire. Most ezért egy kicsit balra kezdett nőni.
- Nézd a mi fánk ferdén nő! - mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nőniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik őt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a naphoz. Ettől kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- Ugye milyen jó kis fa a miénk?
- Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk egy jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott neki, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. Akkor volt csak kedves és jó, ha azt tette amit a molnár és felesége elvártak tőle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nőtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nőjön.
- Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nő a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan hozták az ollót, és visszavágták az ágakat. Ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszettek? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják mire mennek vele. Végül is, ő csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott és örömöt akart adni. Bensőjében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
- Hát ezt nem tudom megérteni - morgott a gazda - képzeld csak a mi fánk egyszerűen csak széltében növekszik. Illik ez?
- Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tűnt, most tetszik a gazdáinak. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa.
Sok évvel később arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnőtté vált, a molnár és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belőle. A kicsi leányka megállt a fa előtt.
- Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
- Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
- A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nőttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nőni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: "Én szeretlek téged kedves fa. Veled vagyok. Ne add föl, legyél önmagad!" Együtt élték át a csodát, ahogy a fa nagyon óvatosan, először félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erőteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha először csak hajladozni akarna, és kinyújtóztatni a tagjait. Azután oldalirányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát.
A molnár és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az ő fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.
(ismeretlen szerző)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése