Jézus nálad is zörget

Egy festőművész befejezte azt a festményt, amelyen dolgozott. János Jelenéseinek könyvéből azt a jelenetet ábrázolta, amikor Krisztus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek” (3,20).
A festő kisfia megszólalt:
 Egy dolgot nem jól festettél. Kívül az ajtón nincs kilincs. Hiszen így az Úr
Jézus nem is tud bemenni!
Csak akkor mehet be – magyarázta az apja –, ha belülről kinyitják az ajtót,  és ha Őt behívják. Ezért hagytam el a külső kilincset. Hiszen olvashatjuk:  „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.  ”(Vékey Tamás) 

A vizhordó

Kínában egy vízhordónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

A szomorúfűz

Egy nagyváros parkjában álldogált a szomorúfűz, és nevéhez híven valóban szomorú volt, mert mérhetetlenül unalmasnak és haszontalannak érezte életét.Hosszú, hajlékony ágai körben a földig lógtak, hűvös, zöld sátort alkotva.
Unatkozott. Nem csinált egész nap mást, csak figyelte a parkban sétáló embereket, és várta, hogy sátra alá rejtőzzön valaki.
Egyszer egy öt éves forma kis lányka be is bújt az ágai közé. A szülők izgatottan keresték a gyermeküket, és amikor végre megtalálták, haragjukban nagyon elfenekelték. A szomorúfűz ettől persze még szomorúbb lett.
Aztán egy kellemes nyári szombat délután egy fiatal pár bújt a lombsátra alá, szerelmesen átölelték egymást és sokáig így álltak ott némán az ágak takarásában.
- Feleségül veszlek - szólt a fiú, mire a lány nagyon rémülten így válaszolt:
- Nem lehet! - majd szomorúan folytatta: - Tudod, hogy apám sohasem adna hozzád feleségül, hiszen ő a város egyik leggazdagabb embere, te pedig nincstelen senki vagy az ő szemében.
- Hát már a szerelem fölött is a pénz az úr?! - tört ki keservesen a fiúból: - Tán nem szeretsz?
- Tudod, hogy szeretlek - válaszolt a lány csendesen.
- Akkor pedig gyere hozzám feleségül! - kiáltotta izgatottan a fiú.
- Apám nem enged. Hát nem érted?
- Megszöktetlek. - jött a válasz - Hajlandó vagy megszökni velem? Hajlandó vagy hozzám jönni feleségül? Otthagynád apádat értem? Otthagynád a pénzt, a vagyont, a pompát, a hatalmat a szerelmemért?
- Igen. - sóhajként szállt a felelet.
- Akkor induljunk máris!
- Nem lehet - mondta a lány ijedten -, most még nem; a nevelőnőm máris keres. Majd üzenek, hogy mikor és hol találkozunk.
- Kitől? Hogyan? - kérdezte a fiú - Mi módon üzensz nekem? Hisz egyetlen közös, megbízható jó barátunk sincsen.
A lány riadtan nézett körül, hallotta, amint a nevelőnője kiáltja a nevét, de közben észrevett a fa törzsében egy kis mélyedést.
- Gyere el ide minden nap. Itt, - mondta, közben az odúra mutatott - itt fogok neked levelet hagyni. Ezzel fogta magát és elszaladt.
A fiú még egy darabig ott maradt a lombsátor alatt, zavart volt, bizonytalan, nem tudta, hogy örüljön-e vagy búsuljon. Vajon tényleg képes lesz megszökni vele a szerelme? Nem tudta biztosan.
Amikor ő is elment a szomorúfűz kivirult a boldogságtól. Végre valami izgalom! És végre hasznára lehet valakinek, méghozzá egy ilyen kedves párnak! Értelmet kapott az élete.
A fiú eljött másnap délelőtt, aztán újra eljött délután is, de nem talált üzenetet a mélyedésben, csalódottan ment haza, úgy érezte, hogy nem bírja a tehetetlen várakozást. Pedig a fűz még talán nála is türelmetlenebbül várta a lányt.
Szerencsére azért nagyon sokáig nem kellett várnia, mert kedd délelőtt izgatottan bújt az ágai közé a kis asszonyka, és odvába mélyesztette az illatos, rózsaszín levélkét, aztán gyorsan elszaladt.
A fának remegett minden porcikája; soha nem volt még ilyen izgatott. És micsoda illata volt annak a levélnek! Szinte teljesen elkábult tőle. Észre sem vette, hogy egy öreg, csúf, morcos asszonyság csörtetett be a lombsátra alá. A lány nevelőnője volt az, aki megfigyelte, hogy kis asszonykája pár perccel ezelőtt innen szaladt ki. Bebújt hát ő is, hogy körülnézzen, vajon mit kereshetett itt a leány.
A szomorúfűz szerencsére, az utolsó pillanatban rájött, hogy ki lehet ez az öregasszony, és mit akarhat, ezért gondosan elrejtette odvába a levélkét. Szerencse, hogy ezt tette, mert a nevelőnő oda is benézett, sőt, bele is nyúlt, de a fűznek hála, nem talált ott semmit és dolgavégezetlenül, dühösen távozott.
Bezzeg délután, amikor a fiú megérkezett, már nem rejtegette a levelet!
A hősszerelmes ifjú, remegő kézzel bontotta fel az illatos papírt, és félhangosan olvasta el a gyöngybetűkkel írt sorokat, így aztán a mi fánk is megismerhette a levélke tartalmát, mely így szólt: " Kedvesem, mindent elintéztem, ma este, sötétedés után ott leszek a szomorúfűz alatt."
A fiú annyira boldog volt, hogy azt sem tudta hirtelen örömében, mit is tegyen addig, amíg a lány megérkezik. Elhatározta hát, hogy ottmarad, nehogy késni tudjon egy percet is, és alszik egyet a fűz árnyékában, amíg kedvese megérkezik.
Lefeküdt hát a fa lábaihoz, és elaludt. A szomorúfűz pedig hűségesen, boldog szívvel őrizte a szerelmes ifjú álmát. Amikor besötétedett, és közeledni látta a lányt, egyik ágával megsimogatta a fiú arcát, hogy az ébren fogadhassa kedvesét.
Nagy volt az öröm, amikor megérkezett a lány. Kis batyuval, üres zsebbel, de teli szívvel jött, a fiú pedig ugyanígy fogadta. Egymás nyakába borultak, majd mindketten kedvesen megsimogatták a fa ágait és kéz a kézben elindultak a nagyvilágba.
A szomorúfűz ettől a naptól fogva már nem szomorkodott, mert tudta, hogy az élete nem volt hiábavaló.
Bódai Soós Judit

Egy arab már 40 éve New York közelében lakik. Szeretne a kertjébe krumplit ültetni, de egyedül van, öreg és gyenge. A fia Párizsban tanul. 

Ír neki egy e-mailt a gondjáról: 

Kedves Fiam, Ahmed! 

Nagyon szomorú vagyok, mert nem tudok a kertemben krumplit ültetni. 

Biztos vagyok benne, hogy ha itt lennél, tudnál nekem segíteni a kertet felásni. 

Szeretlek. Atyád. 

Másnap az öreg arab e-mailt kap a fiától: 

Kedves Apám! 

Ne nyúlj a kerthez! Ott rejtettem el a "dolgot"! 

Én is szeretlek. Ahmed. 

Másnap hajnali 4-kor jön az arabhoz a Hadsereg, az FBI, CIA, a Rangerek és Nemzetbiztonsági Hivatal is. 

Átkutatják a házat és felássák az egész kertet is, minden millimétert átkutatnak, de semmit sem találnak. 

Csalódottan távoznak. 

Másnap az öreg arab újra e-mailt kap a fiától: 

Kedves Apám! 

Remélem mostanra már fel van ásva a kerted és ültethetsz bele krumplit. 

Sajnos csak ennyit tudtam tenni érted. 

Szeretlek. Ahmed.

"(...) A tevehajcsár nem volt harcos, és már több jóstól kért tanácsot. Némelyeknek igaza lett, mások tévedtek. Mígnem a legöregebbik (és legrettegettebb) megkérdezte a tevehajcsárt, miért érdekli õt annyira a jövõje.

– Hogy tehessem a dolgomat – válaszolta a tevehajcsár. – És megváltoztathassam, amit nem szeretnék, hogy megtörténjen.

– Csakhogy az már nem a te jövõd lesz – jegyezte meg a jós.

– Akkor talán azért szeretném ismerni a jövõmet, hogy felkészülhessek arra, ami következik.

– Ha jó dolog lesz, kellemes meglepetést jelent majd – mondta a jós. – Ha rossz lesz, már akkor sokat fogsz szenvedni miatta, amikor még be sem következett.

– Azért akarom ismerni a jövõt, mert ember vagyok – mondta neki végül a tevehajcsár. – És az emberek a jövõjükért élnek.

A jós egy kis ideig hallgatott. Leginkább pálcikákból jósolt, amelyeket a földre dobott, s az általuk formált alakzatból mondta meg a jövõt. Ezúttal azonban a pálcikákat egy kendõbe téve visszacsúsztatta a zsebébe.

– Abból élek, hogy az embereknek megjósolom a jövõjüket – mondta. – Ismerem a pálcikák titkát, tudom, hogyan kell használnom õket, hogy behatoljak a körbe, ahol minden meg van írva. Ott elolvashatom a múltat, fölfedhetem ami már feledésbe merült, s a jelek által megérthetem a jelent. Amikor az emberek hozzám fordulnak akkor nem kiolvasom a jövõt, hanem találgatom. Mivelhogy a jövõ Istené, aki csak rendkívüli körülmények között szokta felfedni. És hogyan vagyok képes megfejteni a jövõt? A jelen jeleinek alapján. A titok a jelenben rejtõzik; ha a jelenre összpontosítasz, meg tudod jobbítani. És ha jobbá tetted a jelent, akkor az is, ami utána következik jobb lesz. Felejtsd el a jövõt, s éljed életed minden napját a Törvény tanítása szerint, és abban a hitben, hogy Isten gondoskodik gyermekeirõl. Minden nap magában hordozza az Örökkévalóságot.

A tevehajcsár azt is tudni akarta, Isten milyen körülmények között engedi meglátni a jövõt.

– Ha õ maga megmutatja. Isten a jövõt csak nagy ritkán mutatja meg, mégpedig egyetlen esetben: ha az olyanféle jövõ, amely úgy van megírva, hogy megváltozzék. (...)"

-Paulo Coelho: Az alkimista-

A három fa

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:

- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.

A második fa is elmondta vágyát:

- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

A harmadik fa is beszélni kezdett:

- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.

Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:

- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos –, és nekifogott, hogy a fát kivágja. A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.

A második fánál is megszólalt egy favágó:

- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. - A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.

Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:

- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.

Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istálóba és megtöltötték szénával. 

A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak. 

A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.

Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istálóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.

Ismét elmúlott sok sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: „Béke veled!”. A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.

Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került istenhez mert Jézus testét hordja magán.

Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.

Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek

A lány elindult megkeresni az Időt

A lány elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S olyankor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni. S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül. Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől szembe, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll. Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta. Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

Egy fáról, amelynek nem volt szabad növekednie

  Egy molnár és felesége elültettek a patak partján egy pici magocskát. Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből. A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa, először pillantotta meg a napot. Érezte levélkéjén a nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott. Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- Nézd csak, hát nem kedves a mi fácskánk? Szólt a molnár a feleségéhez.
- Igen, kedvesem, ahogy mondod, szép fa.
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a nap felé. Érezte a szelet és az esőt, élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül, és boldog volt. Valahányszor a molnár és a felesége előjöttek, hogy megnézzék, megcsodálják és szépnek nevezzék, jól érezte magát. Mert valaki szerette őt, ápolta, gondozta és vigyázott rá. Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett magának és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet, az esőt, a földet és a napot. Azt, hogy szeretik, és ő is szeretni akart másokat.
Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó volt egy kicsit oldal felé nőni, mert onnan jobban sütött a nap a leveleire. Most ezért egy kicsit balra kezdett nőni.
- Nézd a mi fánk ferdén nő! - mondta a kertész. Mióta szabad a fáknak ferdén nőniük, és méghozzá a mi kertünkben? Pont a mi fánk! Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!
A fa keservesen sírt. Az emberek, akik őt eddig olyan szeretettel gondozták, akikben bízott, levágták ágait, amelyek közelebb voltak a naphoz. Ettől kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- Ugye milyen jó kis fa a miénk?
- Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk egy jó fa.
A fa elkezdte érteni a dolgot. Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott neki, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt. Akkor volt csak kedves és jó, ha azt tette amit a molnár és felesége elvártak tőle. Ezért aztán egyenesen fölfelé nőtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nőjön.
- Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nő a magasba. Illik ez egy igazi fához?
Gyorsan hozták az ollót, és visszavágták az ágakat. Ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa. Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszettek? A fa dacos lett. Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe. Majd meglátják mire mennek vele. Végül is, ő csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet, örömre vágyott és örömöt akart adni. Bensőjében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog. Így hát most oldalágakat hajtott.
- Hát ezt nem tudom megérteni - morgott a gazda - képzeld csak a mi fánk egyszerűen csak széltében növekszik. Illik ez?
- Ezt nem engedhetjük meg neki. Újból helyre kell nyesnünk.
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye. Abbahagyta a növekedést. Már nem volt öröm számára az élet. Mégis, úgy tűnt, most tetszik a gazdáinak. Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt, de legalább szeretik. Így gondolta a fa.
Sok évvel később arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával. Közben a fa felnőtté vált, a molnár és felesége büszkék voltak rá. Igazi, tisztességes fa lett belőle. A kicsi leányka megállt a fa előtt.
- Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?
- Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik. De ma már ezt nem látom.
- A fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán. Nézd csak, milyen rendesen nőttek az ágai. Azt hiszem, egészen másként akart volna nőni, és ezért szomorú most.
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: "Én szeretlek téged kedves fa. Veled vagyok. Ne add föl, legyél önmagad!" Együtt élték át a csodát, ahogy a fa nagyon óvatosan, először félénken és tétován, majd kicsit bátrabban, végül erőteljesen növekedni kezdett. Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha először csak hajladozni akarna, és kinyújtóztatni a tagjait. Azután oldalirányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni, majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát.
A molnár és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a leányka mindenért megdicsérte a fát, amit csak növesztett magán. Legjobban a leányka örült, hogy az ő fája mindazoknak akik megcsodálták, bátorságot és kedvet adott az élethez.

  (ismeretlen szerző)

Két utazó angyal

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család

házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az

angyaloktól ,hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki

magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében. Amikor

kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat falon és

kijavította azt.

Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal

így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de

vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek.

Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amijük volt, átengedték az

angyaloknak az ágyukat, ahol ok jól aludtak. Amikor a következő napon

a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot

és a feleségét.

Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük

volt, holtan feküdt a mezon. A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az

idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első

embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A

második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük. A

dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta az idősebb

angyal. Amikor a nagy ház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a

falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt

és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat,hogy ne találhassa meg.

Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a

halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a

tehenet.