A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. április 11., hétfő

A virág



Egész parányi volt, amikor odakerült. Nem volt más, csak egy mag, amit odasodort a szél, vagy odapottyantott egy veréb, de szívós volt. Nem sodródott tovább. Nem akart mást, csak egy darab földet, egy kis nedvességgel, ahol gyökeret erjeszthet.

A környezete tudomást sem vett róla, úgy hevert ott, mint egy elfelejtett gondolat, de tudta mit akar, s egy esőcsepp hátán úszva bekerült a földbe. „Most már jó - gondolta, megszívta magát nedvességgel és érezte hogy mocorogni kezd benne valami. Kibújt a kicsiny gyököcske és befészkelte magát a talajba, és mint egy csecsemő, úgy szívta magába az életet. Lassanként a rügyecske is követte példáját, áttörte a földet és kibújt, hogy megkóstolja a napfény édes, zöld ízét.

Jól kiegészítették egymást, és létezni sem tudott volna egyikük a másik nélkül, nőttek, erősödtek, terjeszkedtek, mindketten a saját birodalmukban. Harcoltak a hideggel, a széllel, a perzselő nappal, a betegségekkel és az élősködőkkel, de győztek.

S egy napon a szár arra ébredt, hogy van egy rügye, mely nem levelet hordoz magában, hanem valami mást, valami pirosat. Ám, ehhez a piroshoz, ami szebb, több és élénkebb, mint eddigi színe szüksége volt minden energiájához, hogy ki tudja nevelni.
A bimbó napról napra duzzadt, egészen addig, míg szirmai széthasították oldalát és előbuggyantak bársonyosan piros szirmai. A virág teljesen kinyílt, pompázatos szépséggel hívogatott. Köréje sereglettek a pillangók, a méhek és csodálták a virágot. Hódoltak neki, mint alattvalók a királynőnek, és itták édes nektárját. Ezek az apró kis vendégek pedig megajándékozták a termékenységgel.
A termő lassan ráébredt, hogy napról napra hízik, s gyönyörű piros ruhája egyre tépettebbé válik. Porzói elfonnyadnak és csak ő marad ott egyedül a nagy hasával. Szirmai fokozatosan elsorvadtak, ő pedig többszöröse volt eddigi méreteinek. Mindez szorongással töltötte el, de tudta, hogy életeket hordoz magában, magokat, melyekből ezernyi olyan virág lehet, mint ő.
Egyedül érezte magát, s tudta, hogy a nedvesség lassan belőle is elszáll, egészen ki fog száradni, teljesen megdermed, és kővé keményednek szövetei. Meghal, de magjai egyre jobban beérnek.
S eljött a pillanat, amikor az utolsó csepp nedvesség is elillant belőle. „Talán most meghalok gondolta, s innentől kezdve nem emlékezett semmire.
Eltelt néhány hét, amikor a szél meglóbálta kiszáradt testét, felpattantak nyílásai és páncéllá keményedett szövetei közül kiszabadultak magjai, s tovaterjedtek.

S a következő évben száz és száz mag kezdte el küzdelmét a fennmaradásért és az életért. S az a mag, az a legelső mag nagyon büszke lett volna, mert körülötte mindent csodálatos piros virágok borítottak, tűzbe varázsolva a nyarat és a réteket.


József Attila Jelen, mult, jövő


Az elmultba szemem tétován tekint
Egy percre csak! Üldözi a jelen,
Nem pihenhet régi emlékeken,
Unos untalan visszatér megint.
A jelen, oh! a jelen mindig bántott,
Amerre én, mindig arra haladt,
Tövisekkel hinté bé az utamat
S elvett tőlem reményt, boldogságot.
Nem veheté el, bár kínzott nagyon
- Történik minden, ahogy írva vagyon -
Nem veheté el, nem, a jövőt tőlem.
Tövises úton segít a jövendő;
Jövőben dicsőül meg a szenvedő;
Jövő mutatja az utat előttem!
(1921)

József Attila Elmaradt ölelés miatt




Úgy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Úgy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!


Makacs elmúlás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tűzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?


Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek -
s nem is úszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!... Hol volt az öled?
Míg itt hadart s hazudott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.


Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a művész pörölt az elmúlással -
tanúskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.



József Attila: Kopogtatás nélkül



Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. ápr.
 


 

2011. április 9., szombat

Johann Wolfgang Goethe: Talált kincs


Jártam az erdőt,
csak így magam,
könnyű bolyongás
vitt céltalan.
 
Egy kis virág nyílt
az útfelen,
mint csillag égett,
mint drága szem.
 
Már nyúltam érte,
de suttogott:
Ha leszakítasz,
elhervadok!
 
Erre tövestől
kivettem őt,
virulj kertemben
házam előtt!
 
Ott jól beástam
gyökereit:
egész bokor már
és úgy virít! 

2011. április 3., vasárnap

Alkyoni Papadaki: A Hold színe


- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban és gyorsan tovább szaladt.

- Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
 Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett...

2011. március 30., szerda

Szivárvány-szeretet

Szivárvány-szeretet

Eső után, ha feldereng,
s tovaszállnak a fellegek,
az égen lámpást gyújt a nap,
csillogó, színes sugarak
alkotnak hét szín kupolát
alatta zöldell a világ.
Megmászhatsz hegyet, s völgyeket
Bár tisztán látod, nem leled.
Hiába nyújtod két kezed,
el csak álmodban érheted.
A szivárvány jelkép csupán,
talánya tán megoldható:
A szépség éltünkben talán,
nem mindig kézzel fogható.
Sokszor egy érzés többet ér,
- megmelengeti lelkedet,
s kárpótol téged mindenért
az odaadó szeretet...

2011. március 20., vasárnap

Adamis Anna: Az légy akinek látszol


A húrok s a hangszerek
Nem mindenkinek zengenek
Néha jobb, hogy csendesek
Mert a belső zenét nem egy kéz játssza el

Az legyél, akinek látszol
És annak látszódj, aki vagy
Az legyél, akinek látszol
S aki vagy

Mint foltok egy farmeren
Foltokból áll az életem
Mint foltok egy kopott farmeren
De egy színes rongy nekem nem sokat mond
Az legyél, akinek látszol
És annak látszódj, aki vagy
Az legyél, akinek látszol
S aki vagy

Szépség az arcokon
Elkábít, nem tagadhatom
De várj, van egy mondatom
Ó, a belső zenét nem egy kéz játssza el
Az legyél, akinek látszol
És annak látszódj, aki vagy
Az legyél, akinek látszol
S aki vagy.

2011. március 18., péntek

Petőfi Sándor Nemzeti dal




Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! 

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

Gligorics Teru A hét petty

     

Bogárka mászott a nefelejcs szárán,
Fekete pettyeket cipelt a hátán.
Aprócska foltokból nem egy, de hét volt,
Fekete piroson, de nagyon szép volt!
Kérdeztem Katicát, miért pont hét kell,
"Mindenre ráülni éppen hét szék kell.
Egy petty a családom, ott ülök éppen,
Gondozom betegen, s dajkálom épen.
Második pettyem a szeretet vára,
Ott mosok mulasztás-lelket tisztára.
Hármas a becsület, fekete pontja
Mohóság-rongyaim folt hátán foltja.
Negyedik kisszékem kertemben szolgál,
Mikor a télre azt mondom, csak voltál.
Ötödik pettyemre ülök le sírni,
Mikor a másik hat túl sok kibírni.
Hatodik pettyemen lakik a lelkem,
Sírhat, ha szomorú, s ha vidám, zengjen.
Álmaim miatt bár mindent itt hagynék,
Ám piros hátamon egy pettyem van még...
Hetedik pettyem a legnagyobb kincsem,
Ott kapok meg mindent, ami kell, s nincsen,
Ott lakik hitem, s ki gyengén megintsen,
Hetedik pettyemen lakik az Isten
    

2011. március 17., csütörtök

Turi Imre: Hétpettyes katicabogár


Túri Imre

Hétpettyes katicabogár

Hét pettye van a katicabogárnak
Hátán hordja, mutatja égnek, világnak
Hogyne mutatná már, ez az ékessége
mint akácméznek az
ő édessége.
Lehetne a pettye több is, kevesebb is
mint az égen a fényes csillagok is.
Ám a természett
ől hetet kapott éppen
Így most már hétpettyes
ő mindenféleképpen.

Egy katicabogár

Fehér Sára:Egy katicabogár

Hétpettyes kis katicabogárka
Apró lényed ültesd a világba.
Küzdelmed a hiteddel egyenl
ő,
S hajt el
őre,
hajt fel, azaz er
ő.

Virágos rét, napsütötte liget
Perzsel
ő
forróság, mondj hát igent.
Mondd, hogy mindig szép lesz az élete,
S hogy az új érzésnek lesz hitele.

Katicabogarunk víg törtető
Féktelenség búj bel
őle elő.
Kíváncsisággal néz a világra,
S mint egy nagy zsákot, mélyen kirágja.

Mondd, te kicsiny lény, mi hajt előre?
Mért nem hagyod a dolgot jöv
őre?
Er
őd
fogytán van, pihenned kéne
Elnyújtózni, s nem harcolnod érte.

De kis bogarunk mit sem törődve,
Csak megy, hajtja egy vágy el
őre.
Egy vágy, hogy tudja, mi léte célja?
És
űzi,
hajtja, amíg csak bírja.

S mivel a nap lassan nyugodni tér.
Kis katicánk az útja végéhez ér.
Virágos rétnek kell
ős
közepén,
Hol kamillák bájolognak szendén...

Ontva csalogató illatukat,
Maga mögött elhagyva az utat,
Majd keresve a legmagasabbat,
Felmászva, s benne nagyot alhat.

A kis virág szirma rácsukódik.
Katicánk újabb napról álmodik.
Hogy er
őre
kapva, kipihenten,
Társaira majd tudást, s fényt hintsen.